Haverok, bulik, hegyek

Idén nyárra ottalvós Tihany-túrát szerveztem, hogy jól bebarangoljuk a félszigetet.

Kalandjaink már Budapesten elkezdődtek. A Déli Pályaudvarról kb. 20 perces késéssel érkezett be a vonatunk, ami Földvárig 30 percre nőtt. Szerencsére a Tihany felé induló sétahajó csatlakozásáig volt időnk, ugyan majdnem kicsúsztunk belőle, azért szerencsésen elértük.

Megérkezés után indulószünetet tartottunk, a nagy melegben jól jött a frissítő sör, üdítő, kávé formájában (kinek mi), és a szállásadónkkal is felvettem a kapcsolatot. Kiderült ő az Apátságnál dolgozik, majd ott adja át nekünk a szállásunk kulcsát, így kicsit át kellett terveznem a túraprogramot.

Az eredeti terv szerint a Barátlakások felé indultunk, motyónkkal a hátunkon. Az Óvár-hegy tetejéről pedig az Apátság felé mentünk tovább, itt lődörögtünk egy kicsit (persze, hogy beszereztem egy új bögrét magamnak). A hosszú bóklászás és nézelődés közben néhányan már elunták magukat, úgyhogy gyorsan átvettem a kulcsokat, és az előőrsöt elküldtem a szállást elfoglalni.

A szállásunk minden igényt kielégítő volt. A Zsuzsa Apartman önálló vendégház, 2 szintes, a földszinten 1, az emeleten 4 szobával. 12-en kényelmesen elfértünk benne, és a kutyát is bevihettük, a lépcsőfeljáró alatt kényelmes alvóhelye volt.

Miután berendezkedtünk, elindultunk a túrára. Időközben jól felmelegedett az idő, a déli órákban forró napsütésben alig vártuk, hogy az erdőbe beérjünk. Az Akasztó-dombnál tértünk rá a Z jelzésre. Azaz tértünk volna, mert a jelzés enyhén szólva foghíjas volt, valahogy azért sikerült követnünk. A gejzírit sziklák fölül gyönyörű kilátás nyílt a balatonfüredi öbölre, leláttunk a tihanyi strand fürdőzőire, amelynek zsivaja halkan felhallatszott hozzánk. Tovább a Z nyomán hegynek fel - hegynek le, következő állomásunk az Aranyház gejzírkúp volt. Jól megmásztuk a kúpot, nézegettünk körbe-körbe a tetejéről.

Innen ugyan útbaigazító táblák is segítettek, amin rajta van, melyik látnivaló felé merre induljunk, csak az nem, hogy a turistaösvényünk folytatását merre keressük. Jól bele is kavarodtam a kusza utakba. Sikerült a tervezettől egy ösvénnyel arrébb, a S+ helyett P+-en lekavarnunk a Belső-tóhoz. A szürkemarhagulya kerítését fölülről megkerülve a tó partjára érkeztünk, ahol szaladgáló ürgéket is lencsevégre kaphattuk, és merenghettünk a déli verőn a tó partján.

A marhákat alulról megkerülve visszafelé ugyanazon a P+-en visszatértünk az Aranyházhoz. Egyre többen kezdtek érdeklődni, hogy a várva-várt levendulamezőt mikor érjük már el, de előbb szerettem volna, hogy felmásszunk a nyugati vonulatra. Azonban most S+ előzőleg elkevert lefele útját sikerült megtalálnom, csak a fölfelét nem.

Közben kezdett a dél délutánba fordulni, és a fejünk felett viharfelhők gyülekezni. A távolból az ég dörgése hallatszott, a közelből a túratársak egyre erősödő morgása. Az útkeresgélést többen megelégelték, és visszadzsaltak a szállásra, aztán én is feladtam a további mászást. Valahogy sejtettem, hogy a tavat nem fogjuk már otthagyni.

A kitartóbbakat még rövid úton elvezettem az őslevendulásig. Akik olyanra számítottak, mint az új, ültetett levendulamezők, azoknak csalódniuk kellett, mert az őslevendulás a régi ültetvények kivadult maradéka. Én nem csalódtam, mert a levendulák mellett szép mályvák is virágzottak, tavasszal pedig a mandulafák nyílnak fölöttük. Fájó szívvel fordultam vissza a szállás felé, mert a maradék hegyek megmászása már nem fért bele az időnkbe és energiánkba.

A kutya már nehezen bírta a strapát, lassan kellett mennünk, társaink hamar lehagytak bennünket. Zolival meg a kutyával azért még visszaútban felmásztunk a Szélmarta-sziklákhoz, gyönyörű volt. A viharnak szerencsére csak a széle kapott el bennünket egy kis zápor kíséretében. Ott ücsörögtünk egy darabig, gyönyörködve a Külső- és Belső tóban és az alkonyban.

Mire mi is visszaértünk a szállásra, pont elértük a vacsizni indulókat. Kerestünk egy éttermet, mivel a vihar és sűrű eső riogatott bennünket, hamar betértünk egy útba eső helyre. Jól nem jártunk, legközelebb magunk főzünk.

Másnap reggel korán keltünk, a reggeli hajóval átutaztunk Balatonfüredre. A társaság 2 napi motyóval a hátán nem volt hajlandó végigtúrázni, úgyhogy kénytelen voltam terveim ellenére a vasútállomást útba ejteni, hogy akik akarnak, lecuccolhassanak. A kutyát vonszolni kellett – fáradt volt, meleg is volt és lakott településen utál mászkálni – így a többieket előreküldtem, és az állomás mellett vártuk be egymást.

A város széléről meredeken visz fel a Tamás-hegy kopasz oldalában az Aranyember útja tanösvény. Ez a 600 m hosszú út 100 m-t emelkedik, közben az Aranyember regény szereplőiről elnevezett padokon lehet megpihenni, és gyönyörködni a Balaton felé nyíló panorámában. Csúcs- és végpontja a hegy tetején a Jókai Mór kilátó. Folytatva utunkat a Sándor-hegyen át leereszkedtünk a Koloska-völgybe, ahol nagy örömünkre egy csárdába botlottunk az erdő közepén. Rögtön sörszünetet vezényeltem. A csapolt sört kivittük magunknak a vendéglő melletti erdei pihenőhelyhez, jól esett a melegben, ahogy a kutyának a hűs patakvíz.

A társaság egy részének itt már zabszem került a fenekébe, mígnem sörözés után végül az egész csapat visszaindult Balatonfüredre, hogy a korábbi vonatot elérje hazafele. Öcsémmel és a kutyával folytattuk az utunkat a túra célpontjához, a Koloska-sziklákhoz. A hűs völgyben, árnyas fák alatt vezető úton a kutya is összeszedte magát. A sziklák tetejéről gyönyörű a kilátás. Az ég azonban ismét kezdett beborulni, és gyanús hangokat hallatni, úgyhogy siettünk tovább.

A turistajelzés nagyjából követhető volt, ahol nem, ott is rövid keresgélés (és hosszú káromkodás) után megtaláltuk a folytatást.

A Lóczy-barlang mellett érkeztünk vissza Füredre, a barlanglátogatást idő hiányában kihagytuk, inkább a Balaton-parti hal- és borünnepre koncentráltunk. Kutya persze az erdő szélétől a partig csak folyamatos rimánkodás mellett volt hajlandó vánszorogni. Azért odaértünk, és még maradt egy óránk halat falni, borozni Jutkával és Sanyival, akikkel ott újra találkoztunk.

A visszavonatunk természetesen szintén késett, a felszálláskori nagy izgalomban Jutkáéktól sikerült egy biciklisvagonnal elválasztatni magunkat, sajnos külön utaztunk vissza.

A hétvége mindent összevéve azért jól sikerült. A csapat (és a kutya :)) strapabírósága némileg alulmúlta a várakozásaimat, de okultam belőle. A táj gyönyörű volt, Tihany még mindig tartogat számomra újdonságokat és meglepetéseket.