Haverok, bulik, hegyek

A szélrózsa minden irányából érkező túracsapat (a hét eleji pangás ellenére végül 11 fő) lassacskán gyűlt össze Szurdokpüspökiben. Szerencsésen sikerült megtalálnunk egymást annak ellenére, hogy község első buszmegállója nem ott volt, ahol az on-line menetrend írta, a közelében pedig se templom, se nyitva tartó kocsma.

Zsozso (Zsolti) és Atilla meglepetésként rámtelefonáltak, hogy némi késéssel, de jönnek, várjuk meg őket. A társaság meglévő részét ezért elengedtem kocsmázni (a következő buszmegállóhoz), a kutyával mi pedig lassan bandukoltunk a nyomukba. Mire mindenki kikérte az indító italát, addigra Zsozso és Atilla is megérkeztek, hát hamar visszarendeltem a bandát. Becsületükre mondva, hamar összeszedték magukat, és végre indulhattunk a túrára.

Rögtön a falu szélén emelkedik 500 m-re a Nagy-Hársas-hegy. A reggeli +2 fokos hideg délelőttre sokat engedett és a nap is szépen kisütött, így duplán megizzasztott az emelkedő. De gyönyörű volt. Imádom a Mátrában a szétszórt mohos bazaltsziklákat, itt sem hiányoztak. A hegy oldalából néhol ki-kivillant a panoráma is.

Fent a csúcson geodéziai torony áll, sajnos egy éve le van zárva (legközelebb lakatost vagy betörőt viszek a túrára), a tetejére szerelt parabola antennák, mobilátemelők megóvása érdekében. :( Ezért aztán ki se láttunk a tetejéről.

Kicsit ettünk, szusszantunk, ki-ki elintézte bokros teendőit (mint pl. geoláda találás), és továbbálltunk. Aztán néhány lépés után észreveszem, hogy nincs meg a saját csodagyártmányú zsebtérképem. Mielőtt helyben szívgörcsöt kapnék, Zsozso aszongya nézzem meg a bokrok alatt. Visszaszaladok, megtalálom, Atilla és Zsozso megvárnak, a többiek hátra se néznek, Gábor (Camedia) pedig közben észrevétlen lemarad. Nagysokára a P+ letérésénél azért bevár a csapat, és rögtön indulunk is tovább.

Túránk értelme és célpontja következett, az Apci Tengerszem, vagy ahogy a helyiek nevezik hivatalosan, Széleskő, egy gránitbányában kialakult, magas sziklafalak közé zárt tavacska a Mátra-széli, Apc nevű község határán.

A Tengerszemhez érve Zoli (Softi) életét kockáztatva megkereste a vonatkozó geoládát a meredek dzsindzsában. Majd mindnyájan leértünk, uzsonnáztunk, akkor tűnik csak fel Gábor hiánya. Telefonom persze lemerülőfélben és kikapcsolva, a tópartról csörgök rá, merre van. Szegény túlment a piros jelzésen, a Tarcódi pincék felé. Visszanavigálom, mi pedig még téblábolunk a tóparton kicsit. Aztán fázni kezdünk, úgyhogy útnak indulunk. Mire újból felérünk a Tengerszemtől, Gábor ott vár minket az út szélén. Még ő is leszalad a tóhoz nézelődni, a többiekkel addig nekivágunk a Somlyónak.

A tetejéről valóban szép a panoráma, csak sajnos azt most kissé ködös homály fedte. Azért Zsoltinak sikerült felfedezni a Markazi hőerőművet (amely valójában a Lőrinci volt), meg Zolinak a következő geoládát becserkésznie. Megkeressük az autópályát, meg a 21-es utat, és ennek örömére visszafordulunk, hogy a Tarcódi pincék felé vegyük az irányt. A hegy alján megtaláljuk Gábort is, aki immár kiérdemli a „Megkerült Cirkáló” címet, hiszen nem elveszett ember. :)

A közönség segítségével ügyesen elnavigálom a társaságot. Sajna ahol lejthetne az út, még ott is emelkedik egy kicsit, a pincesorhoz is fel kell küzdenünk magunkat a szőlődombok oldalába. A soron nem sok életet láttunk, azért megelégedtünk a szélső pince szőlőlugasának megdézsmálásával, amiből Dorka kutya is részesült néhány marokkal. Néhányan odébbsétáltak a csapattól, már elveszettnek hiszem őket, de hamar megkerültek, mikor esemesileg megfenyegetem őket, hogy nélkülük megyünk tovább.

Később véletlenül elszólták magukat, egy borosgazda hívta be őket kóstolóra. Kicsit morcosan jegyeztem meg, hogy szólhattak volna nekünk is (persze a gazda nem biztos, hogy örült volna ha a hordója utolsó cseppjeit mind kiissza az alkesz túracsapat).

A Tarcod-hegyen át visszatértünk újra a P és P+ útjának együttállásához, de most a P+-en folytattuk tovább. Felnéztünk a Nagy-Hársasra, de azt megkerültük, és a Monyos-völgyön át lejtettünk a Szurdokpüspökit Gyöngyöspatával összekötő autóút felé.

Az út mellett a Köszvény-kútból bőségesen folyt a víz, de senki sem volt kíváncsi rá, csak én. Mellette pedig régi vasút nyomait fedeztük fel: a patakon átívelő híd romos helyét, a műút mellett pedig a vasúti töltést. Atilla, mint nagy vasútbarát, lelkesen megtanulmányozta.

A nagy csapat itt kétfelé szakadt. A lányok jó része visszavonulót fújt a Szurdokpüspöki vonathoz. Zoli hivatkozott a késői órára, meg hogy nem hozott lámpát magával, de 4 magányos ifjú hölgy bizonyára sokat lendített a mérleg hazafelé mutató nyelvén. ;)

Maradék 4 fiú 2 lány továbbálltunk (másztunk, megint másztunk) a Lapostanya felé. Eleinte köves úton, aztán egy tisztáson át vezető erdészeti földúton értük el a tanyát. Közben visszanézve láttuk a lemenő naptól vöröslő ég alját, a Cserhát és Mátra közti települések fényeit. Filóztunk, hogy a fénysor az M3-ason hosszú tömött sorokban hazafelé tartó autók lámpája-e, vagy egy utca lámpasora. Zsozso csodatávcsöve döntötte el a kérdést: lámpasor. Nemsokára a csodalámpa is előkerült, merthogy besötétedett. A holdat és csillagokat felhők takarták, azért sokáig láttunk még az esti félhomályban.

A továbbutunk izgalmát az adta, hogy a turistaút egy jobbkanyarjánál jelzetlen, és a térképemen nem szereplő ösvényen terveztem visszatérni Szurdokpüspökibe. Hozzá térképvázlatot a turistautak.hu-ról nyomtattam, meg reménykedtem, hogy Gábor telefonos dzsípíesze végszükség esetén megmutatja az utat.

A nagy sötétben szerencsésen rátaláltunk a lefelé vezető szekérútra, végül Gábor kütyüje nem segített rajtunk, mert az ő térképe kevéssé volt pontos, és a műholdak minket néhány kilométerrel az út mellé tájoltak be.

Egy helyen kanyarodott csak el a szekérút, nekünk tévesen, de Zsolti és a csodalámpa segítségével megtaláltuk a kanyarnál kiágazó, lefelé vezető keskeny kis ösvényt. Ez már eltéveszthetetlenül belevitt bennünket a nemrég, táltosok által szépen helyreállított szentkúthoz („Több ezer éves múltja van Istenanyánk szent kútjának, az utóbbi 500 évben egy elhagyatott, kövekkel teledobált kis kutacska volt, amely várta, hogy talán egyszer megmenti valaki. Száznál is több barátunk érkezett a szent hely felújítására, amely ma újra régi pompájában tündököl.” (www.szellemvilag.hu))

Pár perc sétára voltak innen már csak az autóink. Ahogy beértünk a község szélére, ott vettem észre fél pár túrabotom hiányát. Nem fordultam már vissza érte, mert nem emlékeztem, útközben hol hagyhattam el. De István néhány nap múlva visszatért oda, és szerencsésen megtalálta. Örök hálám neki érte :)

Az autóknál „Sétafikás” kézfogóval búcsúztunk egymástól a legkitartóbb túratársakkal. Köszönöm, hogy velem tartottatok, többen első közös túránkon, remélem sokszor találkozunk még!

Túraútvonalunk onlány változata Kimmuriel jóvoltából: katt ide (a Köszvény-kút utáni szakaszon ő már a műúton ment vissza Szurdokpüspökibe)