Az előzmények:

Ezt a helyet még tavaly néztem ki, mikor jobban beleástam magam a Pilis-Visegrádi hegység túraatlaszomba. Aztán az augusztus végi bográcsolós program alkalmat adott az első felfedezésre. Izgalmas volt számomra egy jelzetlen út megtalálása csupán a térkép böngészése, és egy irodalmi remekséggel megfogalmazott útleírás alapján.

Akkor a Spartacus ösvénynek csak a felső szakaszát sikerült felderíteni a Jenő kunyhóig. A történethez hozzá tartozik, hogy az „éles” program napján tesómmal Visegrád felől próbáltuk a P háromszög (P3) jelzést követni, amiről ügyesen sikerült is lekavarni már a város szélén. Mert ami a térképen egyenesen vezet tovább, az a valóságban tesz egy kis kanyart, ami a figyelmetlen turistát eltéríti. Így jártunk akkor mi is, de nem bántuk meg, mert ezen a másik, jelzetlen úton is odaértünk a Telgárthy-réthez, egy szép virágos mezőn, csodás kilátások közepette.

Idén a Sétafika honlapon korábban meghirdetett Romantikus Spartacus ösvény túra adta az apropót, hogy visszatérjek felderíteni a tavaly kihagyott részeket. Azon a túrán nem tudtam részt venni, így magam(nak) szerveztem későbbre egy újrabejáró-felfedezőt.

Ennek most jött el az ideje, május elején, hát kezdődjön itt...

...az események beszámolója.

Közben igyekszem bővebben kitérni az útvonal részleteire is, hogy nyomunkban járók könnyebben felfedezhessék maguknak az ösvényt. Vigyázat, jó hosszú lesz!

A jóelőre meghirdetett – és igen érdekesnek hangzó – programra nagyon sok érdeklődés jött. Számítottam arra, hogy idén nem 5-en fogunk a felderítésben részt venni, mint tavaly. Kiindulópontunkon, a Visegrádi révnél, mire mindenki összegyűlt, lettünk legalább 26-an vagy 28-an, pontosan nem tudtuk megszámolni, és persze hozzáértendő az elmaradhatatlan Dorka kutya is.

Nem mondom, kicsit tartottam attól, hogy az egy embernyi széles ösvényen hogy fogok ekkora siserahadat koordinálni, de azért nem ijedtem meg, eddig is megoldottam, most is lesz valahogy.

Visegrádon a templom utáni keresztutcán jobbra forduló P3 jelzésen kezdtük meg utunk a terv szerint. Visegrád felől a térképen látszólag egyenesen visz a jelzés, de egy későbbi elágazásnál könnyen tévútra kerülünk. Az elágazás „különös ismertetőjele” a kereszteződéshez Visegrád felől közelítve a Rákóczi utca jobb oldalán egy hosszabb, kissé lepukkant háztömb (lásd a képet).
A P3 emellett visz tovább, mi felfele, a Csuka-völgyre tértünk egy enyhe balkanyarral. A túracsapat előresiető része simán rátért a Csuka-völgyre, azért utánuk kiabálva az érdeklődők figyelmét felhívtam, ha valaki később erre jár, a P3-et keresve merre induljanak tovább. (Jó lenne, ha egy helyi turistaegyesület figyelem-felkeltőbb módon kijelezné ezt az elágazást.)

A Csuka-völgy meredeken emelkedik felfele, az autók járását recézett betonút segíti. Ahol ez a betonút véget ér, gyakorlatilag az utca tetején, balra észak felé, „vízszintesbe” kell fordulni. Ezen a ponton a fürgébbek jól továbbszaladtak, de visszatérítettem őket a helyes irányba, így sikerült minden különösebb erőfeszítés nélkül újra az élre kerülnöm :)

Az utolsó házakat elhagyva egy nyílt mezőre értünk ki, amin a szekérút rákanyarodik a Sváb-hegy gerincére. A tetőről szemet-lelket gyönyörködtető panoráma tárul elénk a visegrádi várra, a pilisi hegyekre és az alattunk kanyargó Dunára. A gerincen végighaladva még egy kis emelkedő megmászása után nemsokára az Új-hegy a 277 m magas csúcsára jutunk. Majd kissé jobbra kanyarodunk, és az enyhén lejtős szekérúton hamarosan elérjük a P3 jelzést, az elágazáshoz érve balra kell fordulunk a Telgárthy-rét felé. (Jobbra a mező szélén láthatunk egy vadászlest, amit a P3 megkerül Visegrád felé, és betér mellette az erdőbe.)

A rétre érve letelepedtünk egy rövid időre, hogy 10 órai szünetet tartsunk. Innen indultunk tovább a Spartacus ösvény felderítésére.

A Spartacus ösvény alsó részére, vagyis a Telgárthy-rét – Jenő kunyhó szakaszra, kétféleképpen lehet rácsatlakozni: az egyik mód, amit a turistaatlasz útleírása is részletez, hogy a P3 jelzéssel ellátott szekérúton elindulunk fölfelé, majd rövidesen, mikor az utat először keresztezi a villanyvezeték, baloldalt (dél felé) észrevehető egy keskeny, de jól kitaposott ösvény, az a Spartacus. A másik lehetőség, hogy a Telgárthy-rét melletti autóparkolóval szemben átvágunk a patak túloldalára, ahol a fák között egy keskeny ösvény meredeken felvág a hegyoldalba, ez is rávisz a Spartacus ösvényre. (Felül, baloldali kép. A jobboldalin látszik a két ösvényszakasz találkozása.)

Az ösvény innen könnyen követhető, végig kanyarog a hegyoldalban. Útközben szép virágokat, sziklákat csodálhatunk meg, a fák közül kiláthatunk a szemközti hegyekre, majd a földbe vágott néhány lépcsőn lejutunk az Apátkúti vadászház felé vezető széles szekérútra. De nem térünk rá erre, mert az ösvényünk pár lépéssel följebb folytatódik tovább a Nagy-Bükk oldalában, hogy elvigyen egészen a Jenő kunyhóig.

A Jenő kunyhó felől a Spartacus ösvény alsó szakaszának megtalálása a rengeteg út és ösvény kereszteződése miatt nem könnyű. Én így írnám le a megközelítést: a kalyiba bejáratának hátat fordítunk, kimegyünk az előtte végighaladó szekérútra. Ezen balra fordulunk, majd néhány méter után jobbról meglátunk egy széles, sima dózerutat, amely közelít a mi szekérutunkhoz. (A túra végén ezen mentünk a Kaán-forráshoz.) Ennek a csatlakozása előtt egy kicsivel, a dózerutat keresztezve, megláthatjuk a Spartacus ösvény keskeny csíkját. (A „torkolat” mellett álló fára két vastag csík van belefaragva.) (Képeken: a Spartacus becsatlakozása a Jenő-kunyhó előtt.)

A Jenő kunyhónál ismét pihenőt adtam a társaságnak. Ez nem mindenkinek tetszett, a türelmetlenebbeket ezért elhívtam felderíteni a továbbutunkat. A turistaatlaszból tudtam, hogy a Spartacus ösvénynek visz a P jelzésbe északabbra csatlakozó két „mellékága”. Ezek közül most a hosszabbikat szemeltem ki. Bakesz, aki idáig végig erősködött, hogy mi nem a Spartacus ösvényen haladtunk, végre felkiáltott, hogy jé, igen ez a Spartacus ösvény „alsó része”, ami Visegrád felé visz. Ezen majdnem összevesztünk, mert én váltig állítottam, hogy az út ezen része nem Visegrád, hanem Pilisszentlászló felé ér le az Apátkúti-völgybe. (Ami így is van, csak aztán az Apátkúti-völgyön két irányba, Visegrádra és Pilisszentlászlóra is lehet jutni.)

Erre az ösvényre elég egyszerű rátalálni: a Jenő kunyhótól, ill. a mellette levő pihenőtől kissé jobb kéz felé térünk ki az előtte haladó szekérútra. Ezen átvágunk, és ha jobbra fordítjuk a fejünket, a túloldalán meglátunk egy kis keskeny ösvényt, amely hamarosan egy völgy zárlatához ér, majd azt keresztezve folytatódik tovább. Alattunk 20-30 m-rel pedig visz az előbb említett dózerút.

A többiek ahhoz már lusták voltak, hogy visszaforduljanak, így egymagam mentem a csapat hátrahagyott részéért. Kicsit én is pihentem, majd továbbindultunk. Fél sör után már kicsit nehezebben találtam vissza, de a túratársak segítettek :) Az ösvényt úgysem tudom szép szavakkal leírni, majd nézzétek meg a képeket, készültek bőven, meg olvasgassátok a turistaatlaszt.

Útközben mindenféle sziklás, füves hegyoldalak csábították a kíváncsiakat. Móni Zitával és Bakesszel fel is mászott egyik-másik hegytetőre, a panorámát szemrevételezni. Az ösvény vége felé eléggé belassultunk, mert sok keresztbe kidőlt fa nagyon megnehezítette a haladást. Megpróbáltam levágni az utat egy alánk került szekérútra, de kábé cseberből vederbe kerültünk. A Spartacus és a szekérút összefutásánál végül pihenőt vezényeltem, különösen, mert sejtettem, hogy hátul Öcsém a kutyával nehezen fogja venni az akadályokat, merthogy kutyánk messze nem egy akrobatikus alkat.

Zita hamarosan beérte a hátvédeket, Mónit és Bakeszt azonban hiába vártuk. Miután mindenki kényelmesen meguzsonnázott, összeszedtem a bandát és nélkülük indultunk tovább. Reméltem, rossz pénz nem vész el, sokáig nem fognak ismeretlenül bolyongani az erdőben, és hát Bakesz amúgy is járt már erre.

Az útban továbbra is rengeteg volt a kidőlt fa, ezért kénytelen voltam a társaságot előbb letéríteni az Apátkúti-völgybe. Azért nem bántuk meg, mert itt a szekérút már unalmas lett volna, míg a patakvölgy sokkal izgalmasabb, amit csak fűszerezett a meredek, és avarral jócskán borított hegyoldal.

A P jelzésen folytattuk továbbutunk felfele Pilisszentlászló irányába. Nemsokára elértünk a völgy közepén levő pihenőhelyhez. Jól jött nekem, mert kissé elkapott a kimerültség. Itt előkerült egy hatalmas doboz meglepi-palacsinta, amit Kinga körbeosztott a társaságnak. Nagyon megörültünk neki. Még Dorka kutynak is jutott egy kicsi belőle. Hamarosan a tévelygő-kíváncsiskodó-mindendombrafelmászó Móni és Bakesz is utolértek minket, nem kisebb örömünkre.

Tavalyi túránk nyomán mentünk tovább az Apátkúti- majd Szent László-völgyön, Pilisszentlászló első házai előtt jobbra át a kispatakon, majd a réten vezető jelzetlen szekérúton a Z jelzésre. Kutyával kicsit lemaradtunk a réten, hogy a melegben az út melletti tóba beküldjük fürödni és inni, aztán siettünk a többiek után. Hamarosan utolértük a társaságot, én az elejére mentem, Öcsém maradt seraghajtónak a kutyával.

Lejjebb, beérve a Bánya-hegy oldalának összeszűkülő patakvölgyébe, Móni telefont kapott, hogy Zita és kolleginája Kata lemaradtak és elkevertek valamerre. Megvártuk, míg megkerülnek, közben a vállalkozó kedvűeket beküldtem a völgy mélyére, hogy megkeressék a forrást, amit tavaly nem leltem meg. Meg is találták, de sajna a forrás foglalatlan, és a víz is csak csordogált, úgyhogy apadó víztárolóinkat nem tudtuk feltölteni belőle. Mikor befutottak, továbbindultunk. Hamarosan elértük a Spartacus ösvényt. Az elején bevártam a társaság legvégét, kiderült Zitáék megint lemaradtak. Öcsém gondosan elirányította őket, hogy csak kövessék végig a zöld jelzést, még jó, hogy utánuk szóltam, még idejében visszafordítottam őket telefonilag, mielőtt Lepencén kötöttek volna ki. Még egy telefon a csapat elejének, hogy egy alkalmas ponton várjanak meg, aztán már zökkenőmentesen vándoroltunk tovább túránk epicentrumához, a Jenő kunyhó felé.

Itt ismét megpihentünk (érdekes módon, most már senki sem reklamált :) ), csoportképet is készítettem az egy kupacban uzsonnázó társaságról. Az út végére is terveztem felfedezőt, amin is a Kaán-forráshoz szerettem volna lejutni. Ezért a túra elején bejárt utunk (aminek a végén a kidőlt fák voltak) alatt vezető kényelmes, széles dózerutat választottam, amit érdekes sziklák szegélyeztek. (A térkép szerint visz még ez alatt is egy keskeny ösvény, azonban ezt most nem derítettem fel, mert úgy gondoltam túl fáradtak vagyunk már ahhoz, hogy a terepakadályokkal küszködjünk.)

Hamar leértünk a forráshoz, ahol a sietősebbek felhúzták a nyúlcipőt és gyors kulacstöltés után leszaladtak Visegrádra. A többiekkel megvártuk, míg mindenki rendezi sorait, és csapatos kézfogással búcsúztunk egymástól. Együtt lebandukoltunk a tűzrakásra kiszemelt helyhez, ami egy rég felhagyott kőfejtőben van kialakítva. Csendes, eldugott kis hely, távol a világ szemétől. Egy Stefánia nevű fahídon lehet átmenni az Apátkúti-patak fölött.

A Visegrádra tartóktól búcsút vettünk, és kezdődött a jutalomprogram, amire végül kb. 12-en maradtunk. A szárazság miatt hamar találtunk gyújtogatni valót, és volt egy jó óránk, hogy megsütögethessük a pecsenyénket. A végén a tüzet gondosan eloltottuk, tocsogott a vízben a tűzrakóhely. Igyekeztünk, hogy az utolsó előtti buszt elérjük Visegrádon, olyannyira, hogy az előző busz után kb. 10 perccel értünk be. Itt újra találkoztunk Marssal és Klau-val, akik egy söröző teraszán öblítették le az út porát. Az autósok aztán összeszedték a legtöbb túratársat és visszafuvarozták Budapestre. Zitával, Andival, Tesómmal és a kuttyal megvártuk a buszt, jutott időnk nekünk is egy pohár sörre/üccsire.

Jó későn értünk haza, de nem bántuk meg.

(A beszámoló képei ezúttal nem mind saját szerzemény, mazsoláztam közéjük a túratársak fotóiból is.)

A túráról képek a Sétafika galériájában: Bakesz, Mars, Tibcsi, Zita, Zozek és a saját képeim.