A bejárótúra

Augusztus utolsó szombatjára bográcsostúrára neveztem be az Adventures csapatával. Időközben alakult úgy, hogy - bár a túrát nem én szerveztem - a kirándulók vezetése rám hárult. Mivel az út egy része jelzetlenül vezet, és nincsen GPS-em ami mutassa az utat, a program előtt egy héttel elindultam bejárni az útvonalat.

Egyedül unalmas lett volna, hát tesóm és a kutya mellé a Sétafika weboldalról toboroztam néhány vállalkozó kedvű, mindenre elszánt útitársat. Vasárnap így hát családias hangulatban, öten vágtunk neki a felfedezőútnak. Judit, és ha jól emléxem (mert a névmemóriám pocsék) 2 Anita csatlakozott hozzánk a visegrádi révnél.

Az előző esti eső után csodás kirándulóidőben, napsütésben, de nem forróságban indultunk el a Visegrád-Nagymarosi révtől a piros jelzésen a Malomkert-völgyön át a Telgárthy-rét felé. A tempót nem kapkodtuk el, hiszen látnivalónk és időnk is volt bőven.

Visegrádon útközben egy út menti kis parkban megcsodáltunk egy "Bivaly" címet viselő deszkából készült szobrot, ami nemrég került felavatásra, ahogy visszaútban egy lámpaoszlopról megtudtuk. Az Apátkúti halastó után hamarosan elértük az érdekes Ördögmalom vízesést és a Magda-forrást, aminek a vize a tábla szerint nem iható :( A Telgárthy réthez 11 óra tájt érkeztünk, ekkor már készülődtek az első bográcsozók a piknikhez. Továbbsétáltunk a műúton, közben találtunk egy romantikus eldugott szalonnasütő helyet, ahova egy Stefánia nevű fahíd vezet. (Nem hagyhattam ott a hidat anélkül, hogy ki ne deríteném, mi van a túloldalán.)

A Kaán-forráshoz érve megreggeliztünk, majd elhagytuk a műutat és az Apátkúti-patak mellett mentünk tovább egészen Pilisszentlászló határáig. A völgyben szerzett élményeket szavakkal nem tudom leírni, de szerencsére ott vannak a képek. Bár megküzdöttem velük, mert sajnos pont kedvenc patakvölgyeimben annyira kevés fény, hogy a készített fotók csekély töredéke sikerül elfogadhatóan.

Pilisszentlászló határánál szerencsésen sikerült ráakadnom a térképen kiszemelt, jelzetlen szekérútra. Ezen vágtunk át a zöld jelzés felé, a falu határában egy gyönyörű virágos mezőn keresztül. Útközben kilátásunk nyílt a kálváriára, és a templomra. A zöld jelzéshez érve egy lovas ugrópályára akadtunk, ami jó útbaigazítás, ha valaki innen szeretne rátalálni erre az ösvényre.

Pár lépés után elértük az első út menti keresztet, majd a következő kegyhelyet is. Itt legnagyobb örömömre váratlanul összetalálkoztunk a tavaszi Szlovák Paradicsom túránk egyik útitársával, Pistivel. Jól megörültünk egymásnak, beszélgettünk egy kicsit, aztán ki-ki ment tovább a maga útján, mi hamarosan elértük a Spartacus-ösvény felső bejáratát.

Előtte megpróbáltam megkeresni az út mellett jelzett foglalatlan forrást, de mivel egyhamar nem találtam rá, inkább otthagytam. Spartacus ösvényére nem volt nehéz rátalálni, keskenyen oldalazva, a hegyoldalban kanyarogva vitt minket tovább. Útközben néhol érdekes sziklák szegélyezték utunkat, a hegyoldalban kikanyarodva pedig csodás kilátás nyílt a Dunát szegélyező hegyekre és a Duna-kanyarra.

A Jenő-kunyhónál annyi útelágazással találkoztunk, amin a térkép és az útleírás együttes böngészésével együtt sem sikerült kiigazodnom. Iránytűvel nagyjából elindultunk a sejtett útvonalon, aztán találomra kiválasztottam egy látszólag a völgyünk felé vezető széles szekérutat. Egy idő után már végképp fogalmam sem volt arról, pontosan merre járunk, de az irány jó felé mutatott, hát nem aggódtam nagyon. Hamarosan ki is lyukadtunk az Apátkúti vadászháznál, innen pár lépés után visszaértünk a Telgárthy-réthez.

(Utólag, a buszon hazafelé hívott a túráról elmaradt visegrádi csapat egyik tagja, aki útbaigazított, és mondta, hogy jobban jártunk ezzel az „útvonalmódosítással”, mert a Spartacus-ösvény alsó része nehezen járható az útra kidőlt fák miatt.)

A réten tűzgyújtásra már nem jutott időnk, de szerencsénkre nagyon kedves piknikezőkre akadtunk, akik nemhogy odaengedtek a tüzükhöz sütögetni, de még nyársakat is kaptunk tőlük kölcsön.

Míg a többiek sütögettek, én elmentem felderíteni a környéket. Ennek eredményeképp visszafele nem a piros jelzésen mentünk, hanem egy másik úton, a piros háromszögön. Nem bántuk meg. Erről az útról Nagymarosra, az egész Duna-kanyarra, Visegrádra és a Fellegvárra csodás kilátásunk volt.

A Telgárthy-réttől egészen Visegrádig vezetett bennünket egy kis husky kutya. Miután ismerkedését nem koronázta siker, Dorka Kutyát nem molesztálta, de azért velünk tartott, sőt, visszajött értünk, mikor lemaradtunk. Útközben a falu (város) szélén egy kerítés mögül a lányok kis ijedtségére egy házat kerítő magas palánk mögül két német dog fejezte ki nagyhangú rajongását kutyánk iránt. Szerintem tündériek voltak :) le is fényképeztem őket.

Visegrádra hamar leértünk, még maradt negyedóránk a busz indulásáig, amibe egy kényelmes fagyizás is belefért a cukrászdában. A buszmegállóban Aniták összehaverkodtak egy kis fekete cicussal, a fotó közkívánatra készült róluk a fehér kutya-fekete macska ellentétet kifejezendő. A mi buszunk hamarosan beérkezett, elbúcsúztunk a lányoktól, akik még terveztek egy látogatást a Fellegvárhoz.

Az "éles" bogárcsozós túra

Következő hétvégén, már "élesben" bográcsozás keretében zajlott a túra. Mi Zolival hoztuk a kutyát is, ezért busszal jöttünk-mentünk. Odafele a piros háromszög jelzésen terveztem eltúrázni, de egy elágazással együtt a jelzést is elhagytuk észrevétlen. Így egy tévúton jutottunk el a Telgárthy-réthez, de nem bántuk meg, mert erről az útról is bámulatos félkör-panoráma nyílt a Duna-kanyarra.

A Telgárthy réthez pont egyszerre értünk oda a többiekkel, akik autóval érkeztek. Legalább 30-an vettünk részt a programon, néhányan csatlakoztak még a főzőcskézéshez a réten, kiegészítő bográccsal. A túrának kb. 20-an vágtunk neki. 11 után indultunk a Telgárthy-réttől, Dávid maradt a bográcsnál és hátramozdította :) a Horasz vezette  főzőcskézést, a túrát pedig én vezényeltem.

Sikerült emlékezetből rátalálnom az útra. A készülő pörkölt lelkesített bennünket, így az Apátkúti-völgyet, majd a Spartacus-ösvényt végigjárva, már háromnegyed 4 körül visszaértünk a Telgárthy-rétre. Már nagyon éhesek voltunk, de a tarhonyára még várni kellett jócskán. Így aztán felkerekedtünk, és lesétáltunk megcsodálni az Ördögmalom-vízesést, és a halastó partján kicsit még süttettük a hasunkat a nappal.

Pont időben értünk vissza, hamar megvacsoráztunk, a csontokból maradékból Dorka Kutya is bőven belakmározott. A többiektől elbúcsúztunk, majd Zolival ketten gyalogosan indultunk hazafele. Vissza a révtől induló buszhoz ismét a piros háromszöget választottuk, hogy ne a betonúton kelljen végigsétálni. Kényelmesen leértünk a Dunapartra, és fél10-re már otthon is voltunk.

Képek a túráról: Apátkúti-völgy - Spartacus-ösvény