Hárman indultunk erre a forró velencei túrára, Leával kiegészülve. Velencére érkezésünk után üggyel-bajjal sikerült megtalálni a hajóállomást. Még szerencse, hogy volt rá majdnem háromnegyed óránk. Sajnos a kastélynézegetésre nem futotta az időnkből, de majd legközelebb útbaejtjük.
 

A kikötőben a cölöpökön kívül semmilyen jel nem utalt hajóközlekedésre, ezért az öbölben Lea kért útmutatást a helyi osztrák horgászoktól. Megtudtuk, hogy hajó jár, de az ellenkező oldalra érkezik. Nosza, futás a túlpartra, ahol addigra ki is kötött. Nagynehezen sikerült csak fölkönyörögnünk magunkat a kutyával, de végül szerencsére felvettek, nem kellett úsznunk a túlpartra. :)

Tűző napsütésben, kábé 38 fokban vágtunk neki a velencei domboknak. Elhaladtunk az óvelencei borospincék mellett, majd megpróbáltuk fellelni a hegyoldalban jelzett pegmatit feltárást (aki tudja, miafene az a pegmatit, mondja már meg), de helyette csak egy mobil adótornyot találtunk. Tervezett utunkon tovább haladva hamarosan elérkeztünk a Likas-kőhöz.

Innen kezdődtek a kalandok. Ugyanis gondoltam rövidítünk, így térkép alapján (az iránytű elővételével nem fáradozva) elindultam egy megfelelőnek vélt ösvényen. Hamarosan ez elvezetett egy kővel szórt szekérútra, ami kényelmesen vitt, első látásra helyes irányba. Ezen jókora tűző napos menetelés után még mindig nem jutottunk vissza a turistaösvényre, ami már kezdett gyanús lenni. Aztán térképnézés egyszer-kétszer-háromszor, mígnem rájöttem hol is vagyunk. Megfordultunk, és ugyanarra vissza az út egy részén, majd egy immár valóban helyes szekérútra letérve hamarosan elértük az Angelika-forrást.

A forrás szerencsére működött, bár nem volt foglalva, de halált megvető bátorsággal merítettünk az egyébként nagyon finom és kellemesen hűvös forrásvízből. Utántöltöttük vízkészleteinket, aztán a tervezett kitérők helyett inkább az árnyas Bodza-völgyet választottuk, amely valóban nagyon szép. Tesóm mocsári nőszirmok nyomát is felfedezni vélte, úgyhogy tavasszal érdemes lesz útba ejteni.

A fél5-kor induló hajót sikerült elérnünk a Szúnyog-szigeten, ahol a kutyát már alig bírtuk távol tartani a víztől. Agárdon a hajókikötő tövében aztán végre bemászhatott a tóba, de kijönni már csak kettőnk segítségével tudott, húztuk-vontuk az ott sütkérezők nagy derültségére.

A szabadstrandon már mi is úszkáltunk egy kicsit, míg a kutya ott már csak a "házat", azaz a cuccunkat őrizte bóbiskolva. Aztán befalatoztunk a büfésoron, és hazaindultunk. A vonatunk 10 percet késett, viszont kényelmes, kondis piros FLIRT vonattal utazhattunk.

A túra szép volt, bár forró nyári napokra inkább a tó medencéje ajánlott hosszú látogatásra. De biztos visszatérünk még ide talán a tavasszal, mert sok szépséget tartogat még ez a környék.