A túránk második szakaszát február elején, igazán kemény, téli terepen jártuk meg. Az előző napok hóesésének köszönhetően az utat vastag hótakaró borította, melyet nagyrészt magunknak kellett kitaposni. Az én dolgom nehezítette az is, hogy egy vírusos náthás nyavalyának a fináléjába kerültem – jó erős köhögéssel és némi hőemelkedéssel. De a jó túra gyógyír mindenre, hát nem sztornóztam a programot, hanem nekivágtam.
Az első feladványunk az volt, hogy Márianosztrán megtaláljuk a megfelelő irányt a Hangulat Presszóba. Természetesen a stempliért. Nomeg tél lévén egy kis forralt bor is lecsúszott, hogy megkönnyítse az indulást. Hamarosan kiértünk a faluból és a kálvária felé vettük az irányt. 
A térdig érő havat nem tapostuk el oda, úgyhogy közelebbről most nem vettük szemügyre – majd legközelebb. Lankás úton érkeztünk egy domb szélére, ahol kinéztünk a falura, Szöllő gyors hófürdőt vett, és mentünk is tovább. Nem sokkal utána egy katona sírjára találtunk, aki a turistaút mellett hagyta ott a fogát. Egy szép patakvölgybe ereszkedtünk, majd szerencsésen átkeltünk rajta és hamarosan elértük Kóspallagot – utunk következő állomását. A Tiffany sörbár szintén bélyegzőhely, jól esett itt kicsit megmelegedni Lenin elvtárs éber tekintete alatt. Nehezünkre esett összeszedni magunkat, de utunk java még előttünk állt, tovább kellett indulnunk.
Kóspallagot elhagyva valami mezőn vitt az utunk egy szekérúton, aztán fájó szívvel elhagyva az elkotort utat, kis keverés után letértünk egy patakátkelésre, és a jócskán hóval borított meredek hegyoldalban tapostuk az ösvényt magunknak. Törökmező előtt még újabb kihívás elé állított minket a Bibervár kis buckájára vezető kaptató, de természetesen nem hagyhattuk ki ezt a pontot sem (begyűjtöttem egy börzsönyi váras igazolójelet a füzetembe).
(1).jpg)
.JPG)
A Kis-Hanta patak mentén tovább, majd azt elhagyva hamarosan kiértünk a Törökmezői műútra, az enyhe emelkedő is nagyon nehezemre esett, amivel elértük a turistaházat. Autóval a Kóspallag felé vezető műútról be lehet idáig hajtani, az autós kirándulók nagycsaládjai indultak visszafelé. A havas úton a gyerekek szánkóit az autó végéhez madzagolva húzták maguk után – hát én nem tartom jó ötletnek a kipufogó füstjében szánkóztatni a gyereket, de ők tudják.
Alig vártuk, hogy a turistaházban kicsit átmelegedjünk, de sajna éppen zárás után értünk oda. Így csak az s.k. forralt boros termoszt ürítettük fenékig, majd elbúcsúztunk. Ugyanis én már erőm végén jártam, nem bírtam volna már a hóban tovább trappolni. Néhányan még velem tartottak a Kóspallagról érkező buszhoz, a csapat másik fele pedig a behavazott műúton, majd a turistaúton ereszkedett le Nagymarosra.
(Azért, hogy a kimaradt kis részt pótoljuk, később egy másik túrát szerveztem errefelé, amelyen családias hangulatban, négyen, Nagymarostól Törökmezőig végigjártuk a pirosat (majd onnan a kéket a Hegyes-tetőre és vissza le Nagymarosra)).
Azok kedvért, akik a Holló-kőtől Vörös-kőig túracsapatból eltökélt szándékuk ellenére nem tudtak eljönni erre a szakaszra, megbeszéltük, hogy egy „repetatúra” keretében újra bejárjuk az útvonalat.
